„Tegnap este megfogadtam, hogy ma türelmesebb leszek” – mesélte Eszter – egy négygyermekes anyuka – az egyik coaching ülésen.
„Aztán reggel ötször kellett szólni a fiamnak, hogy öltözzön, végül ráripakodtam. Egyből jött a bűntudat. Nem is a kiabálás volt a legrosszabb, hanem utána az a belső hang, ami elkezdte elemezni: Miért nem bírtam jobban kezelni? Hol rontottam el? Hogyan fog ez hatni a gyerekemre hosszú távon? Alig élvezhetem az anyaságom, mert folyton vizsgáztatom magam.”
Ismerős érzés? Úgy gondolom Eszter nincs ezzel egyedül….
Ez részben talán a modern pozitív nevelési elméletek és a tudatos szülőség kultúrájának hatása, amelyek arra ösztönöznek minket, hogy mindig empatikusan, jelenlévő módon, válaszkészen és érzelmileg éretten reagáljunk a gyerekeinkre. Ezzel pedig hatalmas felelősséget tesznek a vállunkra, különösen akkor, ha hajlamosak vagyunk a maximalizmusra.
A kötődéselmélet (Bowlby, 1969) és a neuropszichológiai kutatások (pl. Daniel Siegel munkái) kimutatták, hogy a szülők érzelmi állapota és szabályozóképessége közvetlen hatással van a gyermek fejlődésére.
Ezért egyre inkább azt érezhetjük, hogy minden egyes interakciónk meghatározza a gyerekünk jövőjét, és ha egy pillanatra elveszítjük a türelmünket, az hosszú távú károkat okozhat.
Ráadásul a közösségi média csak ráerősít ezekre az elvárásokra: mindenhol tökéletesen kiegyensúlyozott, önreflektív szülőket látunk, akik látszólag minden helyzetet tudatosan, higgadtan kezelnek. Ez egy olyan mentális terhet róhat ránk, amelyben az önreflexió nem támogat, hanem egy újabb stresszforrássá válik.
Ez a túlzott önismereti tudatosság csapdája – amikor számos gyermeknevelési és önismereti könyv, podcast stb. után ahelyett, hogy jobban éreznénk magunkat, egyre inkább azt érezzük, hogy soha nem vagyunk elég jók.
Honnan tudhatjuk, hogy ebben vagyunk?
- Minden érzelmünket analizáljuk. Ha fáradtak vagyunk vagy dühösek, rögtön azon kattogunk, hogy „nem szabadna így éreznünk, mit csináljunk másképp?”
- Folyton elemezzük magunkat. Vajon elég empatikusak voltunk? Jól reagáltunk? Nem okoztunk lelki sérülést a gyereknek?
- Bűntudatot érzünk a „tudatosság hiánya” miatt. Ha elveszítjük a türelmünket, máris rossz szülőnek érezzük magunkat.
- A pihenés is egy „projekt” lett. Ha van egy kis időnk, rögtön egy önfejlesztő könyvet keresünk, mert a „csak úgy semmittevés” feleslegesnek tűnik.
Hogyan szabadulhatunk ki ebből a spirálból?
- Engedjük meg magunknak, hogy néha rosszul érezzük magunkat. A düh, a frusztráció és a fáradtság normális – nem kell rögtön „megoldani” őket.
- Ne akarjuk mindig jobban csinálni. A gyerekeinknek nem tökéletes anyákra van szükségük, hanem olyanokra, akik néha hibáznak, de mellette vannak.
- Ne váljon a fejlődés kényszerré. Nem kell minden pillanatban tudatosnak lennünk – néha egy kávé vagy egy céltalan görgetés is elég pihenés.
- Tudatosság ≠ önkontroll. Nem az a cél, hogy mindig uraljuk az érzéseinket, hanem hogy megéljük őket.
Nem az önreflexióval van a baj, hanem azzal, ha nincs megállás. Ha ráförmedünk a gyermekünkre, és már indulna az önvádspirál, inkább csak legyintsünk egyet: „Oké, ma nem vagyok tökéletes. És ez így is rendben van.”
Néha engedjük magunkat csak úgy lenni.
BAMBULJUNK!
Te hogyan szoktál kiszállni az önvád spiráljából? Mik a legjobb „Bambulós taktikáid”?
Írd meg kommentben, hátha másnak is segítesz vele!
Ha úgy érzed, hogy szakmai támogatásra van szükséged, keress minket bátran!